Elfér egymás mellett a nagy egyetem és a kis főiskola
Interjú Kepes Andrással, a BKF dékánjával

XI. évf. 2-3. szám (2012.április)

A jövő felsőoktatási rendszerében helyet kell adni a nagy múltú, nemzetközi szinten versenyezni képes egyetemeknek, és a kisebb, speciálisabb képzést nyújtó főiskoláknak - mondta az Aktív Szemeszternek Kepes András, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Kommunikációs és Művészeti Karának dékánja.

ASZ: Kommunikáció szak ma már a legkülönfélébb profilú felsőoktatási intézményekben indul. Milyen problémákat lát a képzés rendszerében?
Kepes András: A kommunikációt korunk egyik legnagyobb kihívásának tartom, amelyre az élet valamennyi területén szükség van. Ezért roppant fontosnak tartanám az oktatás újragondolását, hiszen a hazai kommunikációs képzés a szak alapítása óta hurcolja magával azokat az ellentmondásokat, amelyektől a mai napig szenved; hogy tudniillik: se hús, se hal. Jobb esetben hús is, hal is. Talán még zöldség is. Már a szak születésekor világos volt, hogy nem lehet egy ilyen kiterjedt területet egy hat féléves szakba belegyömöszölni, hiszen ez az idő még egy-egy szakirányhoz is alig lenne elég. Felsőfokú újságíróképzés, a világon valószínűleg egyedülálló módon, nálunk nem létezik. A szakot alapító, egyébként kitűnő szakemberek többsége médiakutató, irodalomtörténész, szemiotikus, esztéta volt, akik keveset tudtak a gyakorlati médiáról. Ők természetesen igyekeztek saját tudományterületükből minél többet belecsempészni a tantárgyi tematikába. Rövid időn belül azonban világossá vált, hogy a kommunikáció- és médiakutató-képzésből a felsőoktatási intézmények nem tudják fenntartani a szakot, tömeges igény nincs rá, miközben az elektronikus média népszerűsödésével óriási piaca lett az újságíró- és a televíziósképzésnek. Egy-két egyetemet leszámítva a kommunikációs szakból médiaképzés lett. Lassan nincs olyan felsőoktatási intézmény, amelyik ne vágott volna bele ebbe, többnyire kellő infrastrukturális (kamera, stúdió, utómunka-kapacitás) és szakmai háttér nélkül.

ASZ:Sok friss diplomás mégsem tud elhelyezkedni.
K. A.: Igen, hiszen az említett folyamattal párhuzamosan az írott és az elektronikus médiában visszaszorulóban van a minőségi újságírás. A kereskedelmi televíziók és a nagyobb lapok, alighanem a felsőfokú képzések alacsony színvonalán és a biztató bevételeken is fölbuzdulva, saját igényeik szerint próbálják kitermelni az utánpótlást; iskolákat nyitottak.
A BKF egyébként szerencsésebb helyzetben van, mint a többi egyetem és főiskola az országban, minthogy nálunk négy területen (kommunikáció, üzlet, turizmus és művészet) folyik az oktatás. A szakterületek együttműködésével nagyobb esélyünk van az árnyaltabb oktatásra. Nem véletlen, hogy a kommunikációs és az újságíróképzésünk évek óta az élvonalban van.

ASZ:Kis Norbert nemrég arra kérte a felsőoktatási intézményeket, június végéig készítsék el négyéves fejlesztési tervüket. Milyen változásokat tart fontosnak saját intézménye, kara szempontjából, hogy négy év múlva is problémamentesen működhessen? Kérdezem ezt azért, mert a kar tavaly még körülbelül 130 államilag támogatott férőhelyet hirdetett meg, idén hasonlóra azonban nincs lehetőség.
K. A.: A BKF számára az a legfontosabb, hogy kreativitással, innovációval folytassa az eddigi dinamikus fejlődését. Az államilag finanszírozott helyek elveszítése, és mondjuk ki, a művészeti képzésünk iránt ebben a vonatkozásban tapasztalt és érthetetlen diszkrimináció nem a főiskola működőképességét, hanem a hazai tehetséggondozást fenyegeti elsősorban. Nem az intézmény finanszírozását veszélyezteti, hanem a tehetséges, de nem tehetős hallgatóktól veszi el az esélyt, hogy nálunk tanulhassanak, noha közülük nagyon sokan bennünket jelölnek első helyen.

ASZ: Nincs tehát miért aggódniuk?
K. A.: A BKF az eddigi működése során is sikerrel versenyzett a felsőoktatási piacon, ezután is ezt fogja tenni. A mostani, nagyon nehéz gazdasági helyzetben nyilván felkészülünk arra, hogy pótlólagos finanszírozási forrásokat találjunk. Hódmezővásárhelyi tudásközpontunk intenzív pályázati tevékenységet folytat, és Budapesten is feltárunk minden lehetőséget a stabil finanszírozás folyamatos biztosítása érdekében. Azt persze nem tudjuk megérteni, hogy a hódmezővásárhelyi központunkban meghirdetett művészetközvetítő szakunkra, ahol a helyi kézműves hagyomány tradíciójának ápolására vállalkoztunk, nem kaptak az érdeklődő diákok állami finanszírozású helyeket, a kormány által meghirdetett prioritások mindegyikének ellenére. A képzéseinknek, de mondhatom, hogy a BKF-csoport valamennyi tevékenységének szinergiáit még hatékonyabban kihasználjuk, és látunk lehetőségeket a nemzetköziesedés elmélyítésében is. A cél az, hogy a főiskola változatlanul vonzó, magas színvonalú, kreatív intézmény legyen a hallgatók számára, és megérje a diákoknak és a családoknak az itteni tanulmányokat finanszírozni.

ASZ: Számítottak hasonló intézkedésre, vagy váratlanul érte önöket ez a módosítás? Folytatott tárgyalásokat intézményével az államtitkárság?
K. A.: Ismerve az ország költségvetési helyzetét, várható volt a felsőoktatás finanszírozásának komoly átalakítása, a támogatás csökkentése és az intézményrendszer szűkítése. Több konzultációra és átgondoltabb lépésekre számítottunk, de a sietség miatt fontos lépések kimaradtak az átépítési folyamatban. Reméljük, hogy a továbbiakban nagyobb lehetőségünk lesz a részvételre, mert most jönnek a törvényi kereteket tartalommal megtöltő kormányrendeletek, és nagyon nem mindegy számunkra, hogy ezek miatt további értékeket veszítünk, vagy kihozhatjuk a kedvezőtlen helyzetből is a lehető legjobbat.

ASZ: Vannak-e terveik, esetleg egy saját ösztöndíj létrehozása, amely a tehetséges, de szerényebb anyagi körülmények között élő hallgatók számára is újra elérhetővé teszi a BKF-et?
K. A.: A mi esetünkben a hallgatók támogatásának a forrása elsősorban a hallgatók által befizetett költségtérítés lehet, mert jelentős külső forrásra mostanában aligha számíthatunk. A gazdasági szereplők nehezen tudnak már további terheket vállalni, és leépítik a korábban támogatásra fordított kereteiket. Keressük azért a lehetőségeket, és igyekszünk olyan megoldásokat is találni, ahol a diákok kereseti lehetőségekhez juthatnak. Itt nem elegendő az intézmények lehetősége, a szabályozással is ösztönözni kellene a lehetséges támogatókat, például adókedvezménnyel.

ASZ: A BKF-et a kisebb létszámú, speciálisabb képzést nyújtó főiskolák közé sorolhatjuk. Ezeknek az intézményeknek mennyivel nehezebb érvényesíteni saját érdekeiket, mint a nagy múltú, nagy presztízsű egyetemeknek? Milyen jövőt jósol a nagy, több képzési területen oktató egyetemeknek és a kisebb, esetleg vidéki, speciálisan csupán egy-egy területen oktató főiskoláknak?
K. A.: Nem attól minőségi egy felsőoktatási intézmény, hogy egyetemnek hívják, hanem attól, hogy a saját szakterületén magas színvonalú képzést nyújt. A BKF nyolcezer hallgatójával az ország legnagyobb, magánkézben lévő felsőoktatási intézménye. Ezzel együtt tapasztaljuk, hogy a főiskolai szektor, és különösen a magánintézmények az érdekképviseletben hátrányos helyzetben vannak. Még mindig él az az elavult hierarchizált felfogás, amely a minőséget nem az adott felsőoktatási intézmény társadalmi és szakmai funkcióinak legjobb ellátásához, hanem az intézmény elnevezéséhez köti. Annak ellenére például, hogy a HVG novemberi különszáma alapján, amely az ország 167 karát értékeli, a művészeti képzésben a BKF Kommunikációs és Művészeti Kara a legjobb az országban, megelőzve a nagy múltú művészeti egyetemeket. A jövő a nem szétaprózott, de célszerűen diverzifikált felsőoktatási rendszeré, amelyben egyaránt fontos helye van az erős infrastruktúrával és kompetenciákkal rendelkező, nemzetközi szinten versenyezni képes egyetemeknek és a specializálódott, rugalmasabban működő, kisebb méretű, gyakorlatias főiskoláknak. A legfontosabb azonban, hogy mindegyik típusnak legyen fejlődési perspektívája, motivációja, ne legyen egyik sem bebetonozva a státusába.

ASZ: Igaz, hogy a BKF a fóti filmgyárral tervez együttműködést?
K. A.: Művészeti képzéseink, amelyek már jelenleg is tizenkét alapszakon, három mesterszakon és számos szakirányon folynak, nagyon komoly további fejlesztés előtt állnak. Ennek során többek között együttműködést tervezünk az egyik filmgyárral is, de részleteket még nem árulhatok el. A lövészárok ma nem a hazai kommunikációs és művészeti karok között húzódik, hanem a minőség és a gagyi között. A célunk az, hogy a hallgatóinkat jó értékrendben, nemzetközi színvonalon képezzük. Nekik már nem a magyar művészeti iskolák végzősei lesznek a versenytársaik, hanem a fiatal brit, spanyol, indiai és amerikai művészek.

ASZ: Tapasztalt és sikeres újságíróként, valamint televíziós műsorkészítőként hogyan látja az iskolapadokban ülő utánpótlást? Mennyiben más ma a tehetséges hallgatók helyzete, ha érvényesülni szeretnének a pályán?
K. A.: Genetikai axióma, hogy földrajzi területtől, történelmi kortól és etnikai népcsoporttól függetlenül mindig, mindenhol ugyanannyi tehetség születik. Hogy azután hány lesz közülük sikeres, az az ambícióktól, a szerencsétől, a személyes lehetőségektől és a társadalmi igénytől függ. Úgy gondolom, hogy nekünk, akik kommunikációt és művészetet oktatunk, nem az a dolgunk, hogy a jelenlegi igényekhez és trendekhez alkalmazkodjunk, hanem hogy olyan alapvető értékrendet és szakmai ismereteket adjunk át, amelyek képessé teszik a diákjainkat arra, hogy megfelelő kulturális környezetet teremtsenek maguk körül, amelyben sikeres és elégedett alkotók lehetnek.