„Biztos pályát hagytam ott egy olyanért, amelybe szerelmes voltam”
Interjú Kovács András Péterrel humorról, jogról, tanításról

XI. évf. 2-3. szám (2012.április)

Papi pályára készült, végül a jogot választotta, de szíve a mai napig a stand up comedyért dobog. Tanított egyetemen, kutatott sajtó- és médiajog-történetet, lételeme azonban a jelen közönségének szórakoztatása. Kovács András Péter Karinthy-gyűrűs humoristával stand upról, egyetemi évekről, tanári pályáról és a jogászképzés helyzetéről beszélgettünk.

ASZ: Az ország humoristaként ismert meg, jelenleg az egyik legnépszerűbb stand up comedys vagy, de persze nem így kezdted. Egy kis papi gondolati kitérő után az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) jogi karára felvételiztél.
Kovács András Péter: Tizenhét évesen gondolkoztam a papi pályán, főként azért, mert katolikus gimnáziumba jártam. Nagyon sok év után új, fiatal szerzetesek kerültek a közelünkbe, akik rendkívül erős példák voltak számunkra. Olyan követendő utat mutattak nekünk, amely többünkben kedvet ébresztett ehhez a hivatáshoz. Ahogy azonban benőtt a fejünk lágya, felismertük a pálya fonákságait, például a cölibátust vagy a feltétlen engedelmességet. Plusz sok világi dolog foglalkoztatott már akkor is, főleg a magyar, a történelem és a latin – éppen ezért még azon is gondolkoztam, hogy magyar–latin szakos tanár leszek, aztán végül a jog mellett döntöttem, mondván: azzal rengeteg mindent lehet kezdeni később. Amikor a jogra jelentkeztem, még egyáltalán nem akartam jogász lenni, inkább újságíróként tudtam volna elképzelni magam. Aztán ötödév környékén törődtem bele abba, hogy mégiscsak jogász leszek.

ASZ:Elhagytad az alma matert, és a Károli Gáspár Református Egyetemen kezdtél el tanítani. Miért váltottál intézményt?
K. A. P.: Nagyon nehéz helyzetben voltam, ugyanis médiajogból írtam a szakdolgozatomat, és ezt is akartam tanítani, illetve kutatni, csakhogy ez pont egy olyan terület, amellyel egyik tanszék sem foglalkozott igazán. Professzorom, dr. Révész T. Mihály – akinél a doktoranduszi éveimet töltöttem – amellett, hogy médiajogász volt, jogtörténetet is tanított, így én is ezt kutattam az ELTE-n, illetve mellette médiajoggal is foglalkoztam. Révész tanár úr a Károlin is tanított, úgyhogy ő vezetett be a két intézmény vérkeringésébe, majd végül a Károlin sikerült tanársegédi félállást szereznem, mert az ELTE-n telt ház volt.

ASZ: Eközben indult be a stand upos karriered.
K. A. P.: A doktori tanulmányaimat 2001-ben kezdtem el, 2003-ban pedig már bele is csöppentem a stand up világába, majd egy évvel később elindult a Dumaszínház. Ekkor azonban a stand up még csak hétvégi elfoglaltság volt, az egyetemen senki sem tudott róla, még a hallgatók sem szerencsére. Aztán 2006-ban, amikor megnyertem a humorfesztivált, illetve fel-feltűntem a Fábry-show-ban, már a hallgatóknak is egyértelmű lett, hogy van egy másik „énem” is. Az országos ismertséggel már elkerülhetetlen volt, hogy a diákok ne bökjék meg egymást és súgjanak össze, amikor a folyosón elmentem mellettük. Ezért akkor, 2006-ban el kellett döntenem, hogy mit is akarok igazán.

ASZ: Mennyire tudtál a diákok előtt komoly tanár úr maradni, fegyelmet tartani köztük?
K. A. P.: Én akkor is nagyon jó hangulatú, oldott órákat tartottam, amikor még nem volt a stand up. Tudtam ugyanis, hogy a jogtörténettel iszonyatosan nehéz felkelteni a diákok érdeklődését, megragadni a figyelmüket, ezért igyekeztem életszagúvá, humorossá tenni az órákat. Már ebben az időben is volt olyan, aki úgy érezte, majd a vizsga is ilyen laza lesz, de természetesen nem volt az. Amikor azonban belépett az életembe a stand up comedy, végleg úgy éreztem, hogy kicsúszott a kezem közül a gyeplő. A hallgatók úgy jöttek be vizsgázni, hogy letegeztek, amikor pedig nekik nem tetsző tételt húztak, azt mondták nekem, „ne izélj már, hadd húzzak másikat”. Teljesen kezelhetetlenné vált a helyzet, tehát nem volt kérdés, hogy az egyiket abbahagyom.

ASZ: Miért a stand up maradt?
K. A. P.: Mert nagyon izgalmas dolog. Amivel én foglalkoztam, és amit kutattam a jogon belül, az rajtam kívül az országban még körülbelül öt-hat embert érdekelt, és ez valószínűleg így is maradt volna életem végéig. A jogtörténeten belül a témám a sajtójogtörténet volt, illetve a médiajogban is egy rendkívül speciális témával, a médiaverseny jogi vonzataival és a médiakoncentrációval foglalkoztam, ami egyébként most nagyon aktuális. Döntenem kellett tehát, hogy vagy maradok a jognak ennél a kis területénél, vagy olyat csinálok, ami tízmillió embert érdekelne és szórakoztatna. Ebből a szempontból egyértelmű volt, melyik marad, habár nagyon merész ugrás volt, hiszen akkor a stand upnak még nem volt kultúrája, nem lehetett tudni, hogy meddig tart, és azt sem, hogy ebből hogyan lehet megélni. Nagyon biztos és kiszámítható pályát hagytam ott egy olyanért, amelybe viszont szerelmes voltam.

ASZ: Gondoltál már arra, hogy visszamenj tanítani?
K. A. P.: Körülbelül négy-öt éve egyáltalán nem foglalkoztam joggal, a fejemből is kihullottak a tudáscseppek, nem beszélve arról, hogy nagyon sok új jogszabály született azóta, ezért borzasztó nehéz lenne újra beleásnom magam. Szó volt arról is, hogy stand upot fogok tanítani, de az igazság az, hogy már nem lelkesedem annyira a tanári pályáért, mint régen. Plusz hatalmas távolságot érzek köztem és a mai diáknemzedék között.

ASZ: Tudható, hogy a jogászképzésben az államilag támogatott férőhelyek számát drasztikusan, 800-ról 100-ra csökkentették. Szerinted „jogos” lépés volt?
K. A. P.: Borzalmasan elszaporodtak a jogi karok, és emelkedett a hallgatók létszáma, melynek következtében a színvonal jelentősen romlott. Erről nekem is vannak saját tapasztalataim, most pedig a feleségemen keresztül látom – aki jogi egyetemen tanít –, hogy nemhogy nem tudnak a diákok tanulni, 500-600 oldalas szövegmennyiséget kezelni, de nem is akarnak. Nagyon sokan azt hiszik, azzal, hogy beiratoztak az egyetemre, automatikusan jár nekik a diploma. Nagy kérdés tehát, hogy minőséget termeljünk-e, mert akkor ehhez kevés ember is elég, vagy legyen minél több diplomásunk, hogy a statisztikát javítsuk.

ASZ: Akkor egyetértesz a létszámcsökkentéssel.
K. A. P.: Anno, amikor én jártam egyetemre, iszonyatosan magas volt a ponthatár, nehéz volt bekerülni a jogi szakokra, ezért nagyon megbecsültük, ha sikerült. Főleg én, mert nem vetett fel a pénz, úgyhogy én még tanultam is az ösztöndíjért. Azt gondolom, ha van motivációja a diáknak – és ez lehet akár az is, hogy a 100 államilag támogatott hallgató között legyen –, akkor szerintem többet ér most meghúzni a határt, mint hogy olyan önértékelési zavarokkal küszködő diplomás emberek kerüljenek ki az intézményekből, akik nem értik, miért nem tudnak elhelyezkedni, holott van diplomájuk.

ASZ: Azzal is érveltek a döntéshozók, hogy az állami szféra nem bír el évente több száz jogászt. Mit gondolsz erről?
K. A. P.: A jogász szak mellett az elmúlt években számos olyan képzés indult, amely joggal kapcsolatos munka elvégzését teszi lehetővé, és nem igényel jogi diplomát, például a jogi asszisztensi pálya. Ha egy állami szervezet azt mondja, hogy egy bizonyos pozíció beöltéséhez kell jogi tudás, de nem kell jogi diploma, akkor – úgy vélem – nem baj, ha csökken a jogászok száma. Ugyanakkor sokszor tapasztalom azt, hogy sem az állami, sem a magánszervezetek nem bíznak azokban, akiknek „csak” OKJ-s képesítésük van, ezért gyakran olyan feladatok ellátására vesznek fel jogászokat, melyek diplomával tényleg megalázóak lehetnek. Az ideális az lenne, ha a kiegészítő képzéses, de jogi tudással rendelkező emberek tehermentesítenék a jogászokat.

ASZ: Ha most felvételiznél, vállalnád, hogy költségtérítéses képzésen tanulsz?
K. A. P.: Az én helyzetem azért érdekes, mert nem jogászcsaládból származom, nekem tényleg meg kellett keresnem az életre valót anélkül, hogy diákhitelt vettem volna fel, bár amikor én voltam egyetemista, az első években ez még nem létezett. Csak ösztöndíj volt és munka, úgyhogy valószínűleg mérlegelném, hogy az ösztöndíj, a mindenféle szociális támogatás és az egyetem melletti munka fedezi-e a költségtérítés összegét vagy sem. Ha igen, akkor vállalnám, és nem biztos, hogy diákhitelbe ugranék.

ASZ: Nem tartod szerencsésnek, hogy a hallgatók diákhitelt vesznek fel?
K. A. P.:Volt autó- és lakáshitelem, szóval tudom, mekkora csapda ez. A diákhitel ugyan kedvezőbb feltételekkel működik, de a többség egy életen át fizeti vissza. Valóban nagyon csábító, hogy van pár jó éve a diáknak, de én óva intek mindenkit a hitelfelvételtől.

ASZ: Stand up comedys pályádon hogyan hasznosítod az egyetemen szerzett tudást?
K. A. P.: Ha szerződést akar aláíratni velem rádió vagy tv, akkor azt át tudom nézni, megértem, és vannak kérdéseim. Emellett a jogi karon elsajátított rendszerezőkészségnek is nagy hasznát veszem, ugyanis tudom a poénokat fachokba rakni a fejemben, nagy mennyiségű szöveget vagyok képes észben tartani, tudom, hogy mindennek kell hogy legyen eleje és vége, és pontosnak lenni is ott tanultam meg – ezek a tulajdonságok megfizethetetlenek a számomra.