Egyetem? Politika? - Egyetempolitika?
Matiscsák Attila írása
Matiscsák Attila - szociológus
VI. évf. 5-6. szám (2009. szeptember)

Az elmúlt 20 évben politikamentessé tett egyetemekre, főiskolákra kerüljön vissza a politikai élet - javasolják a parlamenti pártok ifjúsági szervezetei, amivel a választások előtt közel fél évvel az egyetemek háza táján is felkavarták az amúgy sem mozdulatlan politikai állóvizet.
A Magyar Rektori Konferencia (MRK) Elnöksége a parlamenti pártok ifjúsági szervezeteinek kérésére megtárgyalta és elvetette a parlamenti pártok ifjúsági szervezeteinek javaslatát, amely a felsőoktatási intézményeken belül való politizálás lehetőségének megteremtését, a pártok ifjúsági szervezeteinek megjelenését, azok aktív politikai tevékenységét (pl. aláírásgyűjtés), politikai jellegű diákszervezetek létrehozását javasolja a felsőoktatási intézményekben. A kérdéskör nem új keletű, hiszen legutóbb például 2007-ben az SZDSZ Új Generáció élt hasonló javaslattal, amit az egyetemek akkor is elutasítottak.
Ha fekete-fehéren tekintünk a kérdésre, akkor a képlet egyszerű is lehet: a magyar politikai közélet torzulásai, averziói hatására a felsőoktatás távol szeretné tartani magát a népszerűtlen politikai színpadtól, semlegesnek maradni, amennyire csak lehetséges. Kérdés, hogy hol húzható meg a függetlenség határa a szellemi központok falain belül?
Míg a vitában az egyik fél (a kezdeményezők) a politikára, mint a közösségi gondolkodás aktív fogalmára fókuszál, addig a másik fél (az egyetemek) a politika szereplőire, képviselőinek olykor agitatív, de semmiképpen sem semleges attitűdjére utal. Míg az egyik fél némiképp moralizálva, kutatási adatokra támaszkodva az aktív társadalmi tér igényének reális igényét vázolva érvel, addig a másik fél szemérmes óvatossággal, látensen mondja ki a társadalom persona non grata ítéletét a politikai élet minden szereplőjére.
Vagyis adott két fél, amely két szimbolikus, egymástól távol futó kérdés körül táncol. Az egyik: akarható-e, hogy az egyetemek kizárják a politikai vitát, az érvelést az intézmények falai közül? A másik: akarható-e hogy a politikai propaganda nap, mint nap része legyen az egyetemek tudományos és szellemi életének? A két véglet persze sarkítás, ugyanakkor rámutat a vita képtelenségére miszerint: jó-e ha vigyázunk egymás szellemi épülésére és hogyan is kell azt tenni? Vajon ki vigyáz, kire?
Az intézményt azzá kell tennünk, amit képvisel, nevesül szellemi térré, amelynek falai közt nincsen helye a közbeszéd tabujainak. Ki kell beszélni, át kell élni a közös dolgokat, érvelni, meggyőzni egymást, vitázni, tanulni. A hallgatót nem illik félteni a tudástól. A magyar társadalom hosszú ideje a "kibeszéletlenség" súlyát nyögi. A félelmek, a cenzúrázott "igazságok" - mégha jószándék vezérli is őket - nem tisztáznak, hanem lezárnak folyamatokat, kibeszéletlen kérdéseket, problémákat. Lehet a politikát az egyetemek falain kívül helyezni, de akkor mi lesz a tér, amiben szóhoz jut az érv, a diskurzus? A média? A kocsma? A pláza? A családi vacsora?
A politika már az egyetemeken van, és mindig is ott volt: vagy így, vagy úgy. Hol burkoltan, hol vadabb vitákban a folyosókon, előadótermekben, hol tananyagok, órai beszélgetések részeként politológia, vagy más társadalomtudományi szemináriumokon, de él a politika direkt módon is meghívott vendégek, aktív politikusok, kormányzati- és ellenzéki képviselők, szakértők, elemzők részvételével. Élő példa az a Budapesti Corvinus Egyetem Tárcatükör sorozata, melyre a választásokat követően egy-egy minisztert hívnak meg ellenzéki szakpolitikusok mellett, de a volt Közgáz nyújtott helyszínt az 1998-as Horn-Orbán, illetve a 2002-es Orbán-Medgyessy miniszterelnöki vitának is. Továbbá egyetemi falakon belül a Bibó István Szakkollégiumban alakult meg a FIDESZ is 1988-ban.
Régi demokratikus hagyományokkal rendelkező nyugati egyetemeken ezzel a kérdéssel jóval kevesebb a probléma, hiszen mindenki meghozza a maga saját elvi és írott szabályrendszerét arra vonatkozóan, hogy egy-egy politikai kampányhoz milyen módon teszi nyitottá intézménye falait, hogyan ad teret a konkrét politikai jelképeknek, agitációknak. Talán politikai kiegyensúlyozottság kérdése, hogy ki, mennyire emeli a kérdést nemzeti szintre, ugyanakkor sok helyütt a politika hatalmi viszonyai sem feszegetnek a magyarországihoz hasonlóan, direkt módon intézményi lételméleti kérdéseket.
Ha az egyetemek kvázi formailag, a pártokon, politikai mozgalmakon keresztül húznak választóvonalat "jöhet" és "nem jöhet" közt, akkor a politikai, közéleti diskurzust definitíve szervezetelméleti kérdéssé teszik. Ha ugyanis - ad abszurdum - az egyetem falain belüli szemináriumi vitából egyszer csak mozgalom lesz, azzal mit fognak kezdeni? Kicsit a kád vízzel együtt kiöntött gyerek képe sejlik fel, amikor egy rossz folyamat elfojtása érdekében meggátolunk egészséges, normális folyamatok kialakulását, képződését. Amikor látjuk a társadalom betegségeit, éppen elébe kellene menni a betegség halálossá válásának nem pedig karanténban tartva nézni a beteg lassú halálát.
A vitának egészséges esetben a hogyanról és nem a "lehet" vagy "nem lehet"-ről kellene szólnia. Mindig álságos, hogy ha a politikai szervezetek csak egy választáshoz közeledve kezdeményezik a politika beengedését az egyetemek falai közé, ugyanakkor álságos az is, ahogyan az egyetem, mint a szellemi tér egyik szimbóluma elzárkózik a kérdés valódi megoldásától és szigorú nyilatkozatokat tesz egy olyan függetlenség érdekében, amelyet nem testületi állásfoglalásokkal, hanem a közbeszéd részeként, érdemi érveléssel kellene feloldani, átbeszélni, kibeszélni. Ha az állásfoglalások erőből, dacból és félelemből vagy tán presztízs-céllal születnek, és nem adnak tiszta szabályokat, mindig lesz olyan logika, amely tér hiányában azon kívül teremti meg a saját arrogáns, egyoldalú ideáit, ami beláthatatlan következményekkel járhat.
A Magyar Rektori Konferencia, így az egyetemek nyilatkozata világos, de amíg az állásfoglalások mögött nincsenek tisztázva, kibeszélve a politikai definíciók, a közbeszéd elvi, etikai szabályai, ez a kérdés még jó ideig napirenden marad.